Egészen furcsa most a politikai helyzet: olyan mintha nem lenne ellenzék, legalábbis a parlamenti pártok nem tűnnek érdemben annak.

Vannak, akik ezt apátiával, kivásárlással vagy hitelvesztéssel magyarázzák. Egyes esetekben ezek a vádak akár igazak is lehetnek, de van egy mélyebb oka is az ellenzék feltűnő hiányának. Ez a politikai helyzet belső szerkezetéből fakad.

Régen mindig volt egy kihívó

A rendszerváltás óta eltelt hat választási ciklusban mindig a kormány és az ellenzék harca határozta meg a közélet dinamikáját.

Húsz éven keresztül ez egyszerűen a jobboldal és a baloldal küzdelme volt.

Annyi izgalom akadt csak, hogy volt, hogy ciklus közben az adott oldalon belül kicserélődött a kormány fő ellenfele. Az 1990-94-es ciklusban így vette át a vezető szerepet az MSZP a liberális Fidesztől, az 1994-98-as ciklusban pedig a polgári Fidesz az FKGP-től.

A nagykép azonban mindig világos maradt: a kormánynak van egy kihívója, és kettejük küzdelme határozza meg a politikát.

A centrális erőtérben

2010 óta háromosztatúvá vált a politikai tér: a kormánynak van egy baloldali és egy jobboldali ellenzéke.

Ennek ellenére eleinte nem változtak meg a dolgok, a politika dinamikáját továbbra is a kormány és a kihívója küzdelme adta meg.

2011-re kiderült, hogy nem a Jobbik, hanem a baloldal a fő kihívója a kormánynak, és onnantól éveken keresztül a széttagolt baloldal és a kormány párviadala határozta meg azt, hogy miről szól a közélet.

Egy teljesen új helyzet

A baloldal 2014-es kudarca után a Jobbik lépett elő a kormány fő kihívójává. Sokan azt hitték, hogy most folytatódik minden a régi módon, csak most a baloldal helyett a jobbikosok fogják ütni a kormányt.

Nem ez történt.

A Jobbik fő kihívóvá válásával egy egészen perverz politikai helyzet született, ahol semmi sem az, aminek látszik:

- a kormány úgy csinál, mintha nem az lenne a kihívója, aki valójában az
- a kihívó inkább nem viselkedik kihívóként
- a kihívó szerepe pedig rá van kényszerítve egy olyan szereplőre, aki nincs abban a helyzetben, hogy az lehessen

Ez a helyzet nem magától, hanem az egyes parlamenti szereplők céljai miatt alakult így.

A következő részekben megnézzük őket egyenként.