Számít a struktúra

A pártpolitikában a szereplők nem a semmiben lebegnek, hanem össze vannak kötve. A sorsuk nagy mértékben a másik szereplő sorsán múlik.

A politológiai elemzésekben sokat beszélnek arról, hogy a különböző ügyek és marketing eszközök éppen milyen hatást gyakorolnak egy-egy párt támogatottságára. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másik oldaláról, egy-egy politikai helyzet szerkezetéről általában kevés szó esik.

Ebben az elemzésben azonban a politikai élet színes-szagos-zajos része helyett most csak a struktúrákra figyelünk.

Megszívatják azzal, hogy erősebbnek mutatják

A 2014 óta kialakult újszerű helyzetben, ahol a kormány nem szeretné kihívónak mutatni a fő ellenfelét, hanem inkább a baloldalra osztja ezt a szerepet, és ahol Jobbik valós helyzete ellenére inkább nem szeretne frontális kihívónak látszani, a baloldal elég nehéz helyzetbe került.

Első látásra azt gondolnánk, hogy a meggyengült baloldalnak pont kapóra jön az, hogy a kormány a propagandájában szüntelenül démonizálja, felemeli és az erején felül szerepelteti, mintha még mindig valós veszélyt jelentene a NER-re. (A kormánypropagandának persze a pártokhoz nem kötődő balos civil tevékenységet egy kalap alá kell vennie, hogy egyáltalán komolyan vehető mennyiségű ellenzéki aktivitásra tudjon mutogatni.)

A valóságban ez azonban nem lendületet ad, hanem inkább felőrli a baloldalt.

Úgy szerepelni a kormány fő kihívója szerepében, hogy az emberek azt látják, hogy esélye sincs jelenleg legyőzni a kormányt, a támogatókban folyamatos frusztrációt okoz, a közvélemény előtt pedig napról napra a baloldal impotenciájának és teljes alkalmatlanságának érzetét kelti.

Fontos látni ezt a különbséget: amikor a Jobbik az előző ciklus nagy részében szélárnyékban pihengetett, ez nem okozott masszív kiábrándultságot a támogatói körében, mert senki nem várta tőle azt, hogy 2014-re megdöntse Orbánt. Ez a felelősség akkor Bajnai és Mesterházy vállán nyugodott.

Ezzel szemben most, amikor az új ciklusban felcserélődött a baloldal és a Jobbik szerepe, az MSZP szélárnyékban pihengetése kiábrándultságot és felháborodást vált ki, mert még mindig tőle várják a kormány legyőzését.

A baloldal lényegében hamis pozícióba van kényszerítve, egy olyan szerepet kell játszania, amilyen szerepet a valós politikai helyzetben nem játszik. A szerepre való alkalmatlansága nyilvánvaló, ez további demoralizálódáshoz vezet, amitől még inkább alkalmatlannak látszik... Ez egy lefelé menő spirál.

Ahogy általában működni szokott

Egy választáson, a helyzetét tekintve mindig kétféle párt van: azok, akik éppen bele tudnak szólni a döntő fontosságú kérdésbe, hogy ki kormányozza az országot, és azok, akik a „futottak még” kategóriában vannak. Ez utóbbiak támogatottsága mindig nagy mértékben függ attól, hogy a döntő kérdés kiélezett, vagy már eleve eldöntöttnek látszik.

2002-ben, amikor hajszálon múlt, hogy a Fidesz vagy MSZP-SZDSZ győz, visszaesett azoknak a pártoknak (MIÉP, Munkáspárt) a támogatottsága, akik nem tudtak beleszólni a választás kimenetelébe.

Ezzel szemben 2010-ben, amikor a választás eleve eldőltnek látszott, óriási tér nyílt a kormányalakítás kérdésébe beleszólni nem tudó Jobbiknak és LMP-nek.

Hasonló dinamikát láttunk 2014-ben. Csak amikor eldőlt, hogy az Összefogás egy szánalmas kudarc, és a Fidesz biztosan ismét nyer, abban a pillanatban indult meg ismét meredeken felfelé a Jobbik és az LMP támogatottsága.

De most másképp működik

A baloldal pártjai a valóságban most a „futottak még” kategóriában vannak. A hagyományos dinamika alapján a kormány fő kihívójának, a Jobbiknak a jelenlegi vergődése pozitív hatást kellene gyakorolnia a baloldal támogatottságára.

Mivel azonban most a kihívó hamis szerepében van a baloldal, most még az a haszon sem csapódik le nála, ami egy ilyen helyzetben egyébként le szokott.

Így áll tehát össze ez a látszólag ellenzék nélküli, perverz helyzet: a kormány valódi kihívója, a Jobbik nem szeretne annak látszani, a kihívó szerep a színpadon pedig olyan pártokra van osztva, amelyek nincsenek valójában ebben a helyzetben.