Iszlám és köztársaság

delacroix_liberty-leading-the-people-1830.jpg

Delacroix: A szabadság vezeti a népet

 

Sokakat elbizonytalanít, különösen a baloldalon, hogyan kéne viszonyulni az iszlámhoz.

Pedig a válasz egyszerű:

Köztársaságiként

Mi egy olyan világban akarunk élni, ahol megkérdőjelezhetetlen az állam és az egyház szétválasztása, amiben az állam törvényei előbbre valók a vallási szabályoknál, egy olyan országban akarunk élni, ahol megkérdőjelezhetetlen a vallásszabadság, és ahol egyetlen egyház sem szólhat bele olyan emberek életébe, akik nem hívei a tanainak.

Egyszerű.

A zűrzavart két csoport okozza: azok, akik azt hirdetik, hogy felvilágosult emberként kritikátlanul el kell fogadni minden más tradíciót, és azok, akik már egy új vallásháborúba hergelik bele magukat a keresztény Európa és az iszlám között.

Nézzük az első csoportot:

Vannak olyan, magukat balliberálisnak mondó emberek, akik szerint az idegen kultúrákat és tradíciókat el kell fogadni, sőt, alapvetően szeretni kell, és aki nem így tesz, az a fasizmus felé hajlik.

Számukra van egy rossz hír:

Aki kritikátlanul elfogad egy tradíciót, az nem baloldali.

A baloldaliság ennek pont az ellentéte. A köztársaságiak mindig is fel mertek forgatni évezredes, megkövesedett, fojtogató tradíciókat, ha azokat emberellenesnek gondolták.

A történelmi példák sora szinte végtelen, a jobbágyságtól a gyermekmunkáig sok minden eszünkbe juthat, de nézzünk egy kortárs példát: amikor a mexikói baloldali zapatista gerillák a 90-es években megszervezték a maja indiánokat, nem sokat teketóriáztak az ősi tradíciók tiszteletben tartásával, és egy példa nélküli új szabályt vezettek be: ettől kezdve a maja nők is beleszólhattak abba, hogy kihez mennek férjhez.

Az soha nem volt a baloldali elv, hogy bármilyen hagyományt pusztán önmagáért el kellene fogadni.

Ráadásul van valami perverz is abban, amikor ma magukat progresszívnak tartó emberek egy olyan jelenséget éltetnek, amit a régi baloldaliak a legsötétebb klerikális reakciónak neveznének.

A baloldaliaknak az iszlámhoz nem "az idegen szép" hozzáállással, hanem kompromisszummentes köztársasági értékrenddel kell viszonyulniuk.

A másik oldalról pedig szembe kell szállni a konzervatív propaganda hazugságaival is, amely azt mondja, hogy a békés és toleráns kereszténység áll szemben az agresszív és kirekesztő iszlámmal.

Ezek a propagandisták egy aprócska tényt elfelejtenek.

Az, hogy a keresztény egyházak ma már nem terrorizálják fölöslegesen az embereket, évszázados küzdelmek eredménye.

Nem azért nem végeznek már ki eretnekeket (amit a protestánsok is űztek), nem azért nem égetnek tudósokat és boszorkánysággal vádolt nőket, nem azért nem szabályozzák az emberek magánéletének minden egyes részletét, nem azért nem ellenőrzik folyamatosan, hogy nem követsz-e el gondolatbűnt, mert ezek ennyire felvilágosult egyházak, hanem mert ezt hosszú és kemény küzdelemben elérték az európai emberek.

Soha ne felejtsük el, hogy az a békés és toleráns kereszténység, amellyel ma a nyugati világban együtt élünk, évszázados, rengeteg áldozattal járó küzdelem eredménye.

Ha valaki az agresszív iszlámról és a mai toleráns kereszténységről értekezik, emlékeztessük, hogy az utóbbi bizony nem magától alakult ki, és hogy az utolsó dolog amit akarunk, az egy vallásháború.

Köztársaságiként ma az iszlámhoz pontosan ugyanúgy kell viszonyulni, ahogy a 18-19. századi forradalmárok a katolikus egyházhoz:

ha elfogadják a szekuláris államot, az élni és élni hagyni elvét, akkor van helyük a társadalomban és a testvérünknek tekintjük őket, ha viszont teokráciát akarnak ránk kényszeríteni, akkor küzdeni kell ellenük.

Címkék: szitu